# 6 - Üdv a valóságban !

Sziasztok :)
Ne haragudjatok, hogy ennyire elhúztam a 6.részt,de valahogy nagyon elkanyarodtam a történetben és egy picit valahogy vissza kellett fordulnom az eredeti tervhez. Nem tudom mennyire sikerült megvalósítanom, amit szerettem volna, de azért reménykedem benne.
Nos nem is szaporítanám a szót. Jó olvasást :)
Wiwike

Értetlenül néztem le a kaján vigyorgó fiúra,aki egy szál rózsával a kezében állt az erkélyem alatt. Zsebre tett kézzel várt a reakciómra, de én egy szót sem tudtam kinyögni. Tátott szájjal,ledermedve néztem Őt miközben azon gondolkodtam,hogy talán csak álmodom. Mikor rájöttem,hogy nem rettegve néztem körbe,remélve,hogy egy őr sem látja meg.
- Te mit keresel itt? - szólaltam meg végül miután magamra kaptam valami ruhát,hogy ne pizsamában álldogáljak előtte.- És hogyan jutottál be? - eszméltem fel.
- Tudtad,hogy a hátsó kertben lévő kaput nem őrzi senki? - kérdezett vissza, s a mosolya csak még nagyobbra nőtt.
- Tényleg? - ráncoltam össze a homlokom,mire csak bólogatott.- Ez furcsa. - értetlenkedtem. - De még is mit szeretnél itt? - kérdeztem egy nagy sóhajjal együtt.
- Gyere le és megtudod. - húzta az agyamat. Nem szeretem,mikor nem árulják el. Nem a meglepetéssekkel van bajom,de az ilyen azért még is csak más.
Kénytelen voltam beadni a derekamat,mert közölte,hogy addig nem megy el,míg le nem megyek. Megmondtam neki,hogy addig bújjon el valahova. Visszamentem a szobámba,majd az ajtóhoz sétáltam. Először csak résnyire nyitottam ki az ajtót,hogy tiszta e a levegő és,mikor láttam,hogy igen, szépen lassan kiosontam. Végig remegve sétáltam a hátsó kerthez,nehogy észre vegyen valaki,s mikor sikerült a hadműveletem úgy éreztem egy nagy kő esik le a szívemről.
- Csak úgy megjegyezném. - szólalt meg a fiú,mikor oda értem. - Nem valami jó itt a biztonság. - nevetett fel,mire felhúztam a szemöldököm. - De ezt most nem nagyon bánom. Na gyere. - nyújtotta egyik kezét. Lenéztem rá,majd félve az övébe helyeztem az enyémet. - Egyébként ezt neked hoztam. - adta át a rózsaszín szirmokkal díszített virágot,amit egy mosoly keretében át is vettem. Beleszippantottam a növénybe,s drogként hatva rám a természet illata ,becsuktam a szemeimet.
- Ugye milyen szépek a kertben lévő rózsák? - szólaltam meg, miközben alig bírtam visszatartani a belőlem kitörő nevetést.
- Hát reménykedtem benne,hogy nem veszed észre. - felelt,s arca kezdett piros színre váltani. Annyira aranyos volt,hogy elszégyellte magát. Felnevettem,majd köszönetképpen nyomtam egy puszit az arcára,mire elmosolyodott.

~ * ~

- Ez jó lesz. – állapította meg a fiú, kit a tükörben, mögöttem állva véltem felfedezni. Arcára egy elégedett mosoly ült ki, majd mellém lépve állítása szerint az öltözékéhez megfelelő napszemüveget kezdte igazgatni a fején. Ez a kis cselekedete miatt halvány mosolyra húzódott a szám, de mikor felém pillantott gyorsan elkaptam róla a tekintetem. A tükörben kezdtem el vizsgálni a rajtam lévő fekete répaszárú nadrágot, a hosszított fehér toppot, s a rajta lévő krémszínű blézert. Utána a földre tekintettem, ahol a meglehetősen kényelmes fekete tornacipőn akadt meg a figyelmem. Egy teljesen más külsőt öltött rám a fiú, ami nem is volt olyan rossz. Az egyetlen gondom ezzel az volt, hogy ez talán nem én vagyok. Nem vagyok hozzá szokva az ilyesfajta ruhadarabokhoz. – Tudod nagyon jól áll ez a ruha. – szólalt meg, mire próbáltam magammal is elhitetni, hogy ez így van. A végére már jól is éreztem magam az új darabokban. – Mehetünk? – kérdezte, mikor már kifizette az eladónak a nekem szánt ruhákat. Válaszképpen bólintottam egyet, mire elköszönt és a kijárat felé indult.

Szoros léptekkel meneteltem mögötte. Udvariasan kinyitotta az ajtót, majd egy kézlegyintéssel jelezte, hogy menjek előre. Megköszöntem, majd elé lépve kisétáltam az ajtón.
Kilépve kellemes meleg szellő érintette a bőrömet, majd a nap fényei felé tekintve észre vettem az égen v alakban szárnyaló madarakat. Néha szeretném én is átélni, amit ők, szeretnék szabad lenni! Szeretnék minden kötelezettségtől elszakadni, s élni a saját életem, amit úgy élek, ahogy az nekem jó, de ez soha sem történhet meg. 

– Akkor először oda menjünk. – mutatott az egyik helységre, de meg sem hallva mondatát figyeltem tovább a körülettem lévő dolgokat. Annyira más ez a világ, mint amiben én élek. Az elhaladó kocsik zaját még mindig nem sikerült megszoknia a fülemnek, és az ehhez társuló kiabáló emberek csak rosszabbítottak a helyzeten. A sietős személyek lépteinek hangja, ahogy belelépnek egy-egy pocsolyába, ahogy a kisgyermekek kérlelik az anyjukat valamiért, ahogy a tinédzserek vígan sétálgatnak a téren kezdett egyre mélyebbre hatolni az elmémben. A végére már nem érzékeltem a külvilágot csak egy valamire tudtam gondolni, hogy…- Cathrine minden rendben? – szakította meg a gondolatmenetemet a rémült tekintetű fiú, miután egyik szavára sem reagáltam.
- Persze, jól vagyok. – füllentettem neki. Igazából nem vagyok rosszul, csak valami különös érzés lett úrrá rajtam, amitől jelen pillanatban nem tudok szabadulni. – Biztos nem fognak így észrevenni? – kérdeztem újra, mire megrázta a fejét. Biztos volt benne, hogy így felismerhetetlenek leszünk mindenki számára, de én már nem annyira. Mindentől féltem, ami most körül vesz.
- Gondoltam, hogy éhes vagy, így elmehetnénk Niall egyik kedvenc éttermébe. – nézett felém, mire bólintottam, hogy valóban megéheztem. Újra körbe néztem, mikor egy nagy, piros betűkkel kirakott Nando’s feliratot vettem észre a közelben. Mikor a fiú elindult abba az irányba, amerre az imént említett írás található, már is rájöttem, hogy ez az az étterem, ahova menni szeretne. 

Beérve finom illatok csapták meg az orromat, amit a hasam és megérzett, és alig hallhatóan korgott egyet. Kerestünk egy eldugott asztalt a sarokban, majd helyet foglaltunk a székeken. Louis leintette a pincért, ami pár percek alatt ott is termett mellettünk. Meglepődve figyeltem gyorsaságát, amint felveszi a rendelést, és már rohan is leadni. Perceken belül megérkezett a fiú által rendelt étel, amihez rögtön hozzá is láttunk. Persze én úrinő módjára fogtam hozzá az előttem lévő akármihez, mire a fiú felnevetett.

 – Ehhez nem kell evőeszköz. – vette ki a kezemből a tárgyakat, majd kezeimet a szendvicsre helyezte. – Egyébként szereted a hamburgert? – érdeklődött miután gondosan megrágta az előbb leharapott darabot.
- Az mi? – néztem rá értetlenül, mire egy újabb nevetést hallatott. Már elszégyelltem magam, hogy ennyi mindent nem tudok, de gondolnia kellett volna rá.
- Azt, amit most eszel. – világosított fel, mire a válaszom egy vállrántás volt és én is beleharaptam az ételbe. Az alaposan átsütött hús, a zöldségek és az egyéb ételízesítők íze egyként olvadt össze a számban.
- Egész jó. – tudakoltam vele, hogy mire jutottam ezzel a kérdéssel kapcsolatban.

A hatalmas Big Bent látva a szám még mindig tátva maradt. Mindig is kedveltem a régi idők épületeit. Úgy gondolom a régi művészeteket semmi sem múlhatja felül. A Trafalgar téren az idegeskedő embereket figyeltük, hogy mennyire ügyetlenek, mikor sietnek valahova. Együtt nevettünk a kutyáját kergető fiatalemberen is, aki épphogy elkapta a pórázt.
Felhőtlen jókedv lett úrrá rajtam, mikor a téren csipegető galambok felé sikítozva rohantunk. Magamon éreztem az emberek rosszalló tekintetét, de most ez sem izgatott. Nem törődtem semmivel, csak azzal, hogy jól érezzem magam, ugyanis erre parancsot kaptam.
A hangulatomat még jobban fokozta az eleredő eső, amiben kisgyerekek módjára ugráltunk össze-vissza. Sosem éreztem még ennyire magam jól, mint Vele !
- Nem gondoltam, hogy az emberek ennyire függetlenek. – szólaltam meg, majd megittam a poharamban lévő utolsó kortyokat is.
- Hát Üdv a Valóságban! – nézett rám mosolyogva, mire én is egy mosolyt küldtem felé.

- Köszönöm, hogy haza kísértél,de innen már egyedül is bejutok. – mondtam búcsúzóul neki, mire bólogatott. Egy hosszú csókot nyomott arcomra, majd sarkon fordult és eltűnt a távolban. Boldogan léptem be a palota ajtaján nem is számítva, hogy mi vár rám odabent.
- Kislányom te még is hol jártál? – kiáltott rám mérgesen édesapám…