# 5 - Szoba fogság

Sziasztok :)
Meghoztam az 5. részt. Nagyon szépen köszönök mindent. A több, mint 2000-es látogatottságot , a kommenteket és a " Tetszik " -eket is.
Nos ehhez a részhez nincs semmi hozzáfűzni valóm csak annyi,hogy remélem,hogy ez a rész is elnyeri a tetszéseteket. :)
Jó olvasást !
Wiwike :)

Rohantam, ahogy csak erőm volt hozzá keresztül a sötét, ijesztő erdőn át. Az ösvényt körül ölelő fák, szél által kiadott zaja és a baglyok rémisztő hangja még nagyobb okot adott a félelemre. Az adrenalin szintem az egekbe szökött és csak szaladtam, ameddig csak bírtam. Egyetlen cél lebegett a szemem előtt: Ki kell innen jutnom!

Egyetlen egy akadály állt útjába a további menekülésemnek. Megtorpantam az előttem álló útkereszteződésnél. Csak néztem körbe-körbe és próbáltam dűlőre jutni, de nem ment. Nem tudtam melyik irányt, válasszam, hogy melyik a helyes út.
Egyszer csak egy talpig érő, kék színű szoknyás nőt pillantottam meg a távolban. Miután feleszméltem, hogy ismerem őt elindultam a baloldalon lévő kövezett úton. Kezében egy fehér rózsaszálat tartott, minek tüskéi ugyan felsértették ujjait, nem hagytak vérnyomokat. Ugyan ezt a rózsát dobtam sírjára a halála után, amik ugyan úgy megsebezték a lelkemet, de ez kívülről nem látható. A rózsa, minek nem létező tüskéi a szívembe szúrták magukat, hogy oda örökre beköltözzenek, amiket már soha többé nem lehet onnan kiszedni.
Másik kezét pedig felém, nyújtotta jelezve, hogy vár rám. Vár, hogy végre újra vele lehessek. Gondolkozás nélkül futottam felé. Nem törődtem azzal, hogy lehetséges, hogy a rossz útra tértem. Csak érezni akartam újra Őt! Az ölelését, a gyengédségét,a szeretetét. Mikor már elég közel voltam hozzá ki tudtam venni arcának finom vonalait, a boldogságtól ragyogó étcsokoládéra hasonlító barna szempárját, üde, fiatalos bőrét, barna a napsugarak által megvilágított fénylő hajzuhatagát. Megláttam benne magamat pár évvel idősebb kiadásban. Oda érve hozzá kezébe helyeztem az enyémet. Megérintve puha tapintású kézfejét melegség járta át a testem. Szorosan magamhoz öleltem és nem akartam elengedni. Újra érezni Őt hihetetlenül jó érzés volt. Éreztem, hogy az életem Vele újra kiteljesedett.
- Anya.- szólaltam meg erőtlenül az előbbi futásom miatt. Arcomat mellkasába fúrtam és egy mélyet szippantottam levendulás illatából. Kezével hajamat és a hátamat simogatta, amitől újra kisgyermeknek éreztem magam…

Hirtelen felriadtam a már mesésnek mondható álmomból. A szívemhez nyúltam, ami most még erősebben szúrt a megszokottnál. Megint ürességet éreztem oda bent. Felültem az ágyamon, miközben letöröltem pár újabb kicsordulni készülő könnyemet. Hasamhoz húztam a lábamat, fejemet pedig a térdemre hajtottam, majd hangos sírásba kezdtem. Az ajtóm nyitódásának hangjára és erős léptekre lettem figyelmes, de még ezekre sem néztem fel.
- Cathrine.- hallottam meg mellettem a bátyám mély hangját - Mi történt? – kérdezte és szavaiban az aggodalom egyértelmű jeleit véltem felfedezni. Kezével felemelte az állam, hogy láthassa kisírt szemeim.
- Hiányzik. – nyögtem ki e pár szót, mert többre nem voltam képes. Az elmúlt időben egyre több ilyen álmom van és utánuk egyre csak rosszabb érzés fog el.
- Nekem is. – szólalt meg, majd szorosan átölelt. Mindig megnyugtat, amikor a testvéreim ilyen helyzetekben mellettem állnak és erőt adnak. Nem tudom, mit kezdenék nélkülük. – De elmesélnéd, hogy mi történt a kérdés után? – kérdezte, mire én egy nagy levegőt vettem és folytattam neki a történetet onnan, ahol abbahagytam:

- Kaphatnék egy esélyt,hogy megismerjelek? – kérdezte a remény által csillogó tengerkék szempárjával. Hirtelen jött kérdésére nem tudtam mit válaszolni, így hát csak bólogatni kezdtem, mire elmosolyodott.
- Nos ha tartani szeretnétek a kapcsolatot.- kezdett el Harry. - Kellene valami eszköz. – folytatta és úgy tett, mintha nagyon gondolkozna, de látszott rajta, hogy a mi válaszunkra vár .- Na semmi? – szólalt meg ismét. 
- Van telefonod? – kérdezte ezúttal Louis, mire csak megráztam a fejem. Száját elhúzta, mert nem ebben a válaszban reménykedett. Édesen beletúrt a hajába, majd egy fejrázással megigazította azt.
- Akkor, muszáj lesz vennünk egyet. – közölte tényként Harry. Felállt a helyéről, majd az asztalhoz sétált, amin a kocsi kulcsai voltak találhatóak. Utána visszasétált hozzánk, hogy indulhatunk.
- Mond csak, mégis hogyan szeretnéd kijuttatni a hercegnőt anélkül, hogy az őrök elkapnának?- kérdezte ölbe tett kézzel a már előtte álló Niall. – Mielőtt kérdeznéd, tudod én is, nézek ám tv-t. – válaszolt Harry gondolatbeli kérdésére.
- Erre is lenne egy ötletem. – nézett rám, majd a nem létező szakállát kezdte simogatni.
Még is hogy mehettem bele ebbe az egészbe? Az elején még jó ötletnek tűnt, de már bánom, hogy igent mondtam. Cathrine Eleanor Windsor hogy lehettél ekkora marha? A tükör előtt álltam egy sötétkék, virágmintás otthonkában, Niall fekete strandpapucsában, a fejemen pedig egy narancssárga kendővel, ami teljesen eltakarta az arcomat.
- Lehetetlen, hogy én ebben kilépjek az utcára. – közöltem velük, mire mindhárman felnevettek. Hátra fordultam, majd csípőre tettem a kezeimet. – Hol vehetem le ezeket? – mutattam a rajtam, lévő ruhákra.
- Ne. - állított meg Harry. – Ez egy tökéletes terv. Működni fog. – nevetett fel. – Gyertek, induljunk. – irányított minket az autója felé, mire mindenki követte. Még én is. Beültettek az anyósülésre ~ mert szerintük hihetőbb, ha azt mondják, hogy azért kerültem előre, mert fáj a lábam és itt nagyobb a hely ~ majd elindultunk egy telefon szolgáltatóhoz.
Teljesen idiótának érezve álltam a pult előtt miközben a papírokat, aláíró srácokat néztem. Alig vártam, hogy végre végezzünk ezzel, és haza mehessek átöltözni. Mikor kezemben tartottam a fehér színű készüléket megkönnyebbülve sétáltam vissza a járműhöz. Igazából kicsit vicces is volt ez az egész, de nem értettem az egész helyzetet.
- Még is minek kellett nekem eljönnöm nagymamának öltözve, mikor a telefont Niall nevére írattátok? – kérdeztem meglepődve, mire mindhárman csak felnevettek. Mindenki beült az eredeti helyére, majd a kezemmel meglöktem Harry-t, hogy válaszra várok.
- Csak szerettem volna nevetni egyet. – mondta miközben el-elakadozott a nevetéstől. Elég furcsa arckifejezést mutathattam neki ennek hallatán, mert csak még jobban nevetni kezdett, mire összeszűkített szemekkel és felhúzott szemöldökkel bámultam rá. – Ne haragudj.- komolyodott el és megköszörülte a torkát, mire megforgattam a szemem.

Forgattam meg a szemem ismét bátyám reakcióját figyelve. Már a hasát fogta a nevetéstől a történetem végén. Próbált megszólalni, de nem sikerült, mert újra és újra elnevette magát. A végén már egy párnával kezdtem el püfölni, mire végre abbahagyta.
- Jó, jó nyugi. – esedezett kegyelemért. – És most ezért vagy szobafogságban? – váltott komoly hangnemre kevesebb, mint több sikerrel.
- Nem. – feleltem neki. – Azért nem mehetek ki a palotából, mert a nagyi szerint kiszöktem. – mutattam a kezeimmel idézőjelet, a kiszöktem szó miatt. Visszadőltem az ágyon, és a fejemre húztam a párnát, hogy tompítsam a hamarosan kitörni készülő sikítás hangját. – William beszélj a nagyival, kérlek. – kulcsoltam össze a kezeimet, így kérlelve a bátyámat, aki csak bólintott egyet, hogy megteszi.

~ * ~

Az órámra pillantottam,ami már fél négyet mutatott. Órák óta a szobámba ülök tétlenül, arra várva, hogy végre történjen valami, de semmi. A nagyi és bátyámék valami fontos megbeszélésre mentek, de még így sincs esélyem kijutni a palotából, mivel mindenhol őrök leselkednek a tegnapi szökésem óta. Próbáltam Elizabeth-vel eltölteni az időt, de azzal az indokkal itt hagyott, hogy a barátnője kórházban és meg kell látogatnia. Persze Sarah-nak semmi baja sincsen csak ő is unatkozik, mint én. Most pedig itthon vagyok teljesen egyedül.
A plafont kezdtem el vizsgálni, mikor az udvarról a nevemet kiabáló férfi hangok szűrődtek be a nyitott ablakon keresztül. A hang irányába siettem. Kiléptem az erkélyre, de még így sem láttam senkit. A korláthoz sétáltam, megkapaszkodtam benne, majd lenéztem, mikor megpillantottam Őt…