2013. január 13., vasárnap

# 7 - Én és...Én?

Sziasztok!
Hűha, a szünetet megelőző "utolsó" rész már több, mint féléve került fel. Elég régen volt, nemde?
Nem tudom miért, de újra kedvet kaptam ahhoz, hogy folytassam ezt a blogot.
Meghoztam nektek a következő részt, ami szám szerint a 7.! Nem tudom, hogy ezután mikor fog érkezni a 8. rész, de ha elegendő visszajelzést kapok, akkor folytatom a blogot! Ha elolvastátok, kérlek jelezzétek azzal, hogy a bejegyzés alatti "Tetszik" vagy "Nem tetszik" gombbal vagy esetleg egy kommentel. Nagyon örülnék neki! Őszintén, kíváncsi leszek arra is, hogy a szünet alatt mennyi hűséges olvasóm maradt meg.
Nos, most nem is szaporítanám tovább a szót, jó olvasást kívánok az új részhez, remélem, hogy tetszeni fog nektek!
Vivu.

Borús, viharos reggelre nyitom ki a szemeimet. A felhők egy hatalmas fátylat borítottak az égre, amit épphogy csak néhány helyen törnek meg a nap sugarai. Az erős szél még mindig nem hagy alább, teljes erejével azon van, hogy a fák és növények tömkelegét tüntesse el a helyéről. A párás levegő bejárva az egész szobát teszi nedvessé az ablakokat, amik egy kis fényt juttatnak oda. Ez a komor időjárás csak még jobban ront a hangulatomon, ami egyébként is eléggé szomorkás. Lerúgom a lábamról a takarómat, felvéve a földről a párnámat, visszahelyezem eredeti helyére, az ágyra, majd az ablakomhoz sétálok. Leülök a párkányra, felhúzom lábaimat, amiket karjaimmal fonok körbe, majd fejemet a térdemre hajtva kezdek el zokogni. Talán órák óta ülhetek így, de nem tehetek ellene semmit. A könnyek talán úgy csordogálnak a szememből, mint az eső a felhőkből: megállíthatatlanul.
"Sose sírj mások előtt. Mutasd meg nekik, hogy hercegnő létedre mennyire erős vagy, akármi is történjék. Tudd, hogy mindig veled leszek!" ~ csengenek édesanyám szavai a fülemben, amik belevésték magukat az elmémbe. Folyton ezt hajtogatta nekem, amit eddig nem értettem, de a távozása után minden világossá vált számomra.
- Cathrine, kérlek, nyisd ki az ajtód. - kopog a folyosóról édesapám, de mintha meg sem hallanám azokat, engedem el a fülem mellett. Immár az ablaknak döntve fejemet vizsgálom tovább az égi háborút. Egyszer csak behunyom szemeimet, így gondolván vissza a tegnap történtekre.

- Kislányom, te még is hol jártál? - kiált rám mérgesen édesapám, úgy ahogy még sosem tette azelőtt. A vér is megfagy ereimben meglátva dühös tekintetét, amik percenként szórnak felém villámokat.
- Csak a városban. - felelek neki megszeppenve, amit körülöttem síri csend fogad, ami csak még jobban fokozza az amúgy is feszült hangulatot.
- Csak a városban? - kérdez vissza hitetlenkedve. - Őrök nélkül? - folytatja magasabb hangnemben. - Neked teljesen elment az eszed? - tör ki magából teljesen, de még mindig nem értem, hogy miért is akad ki ezen ennyire.
- Apu, egész végig be vagyok zárva ebbe a börtönbe. - vágok bele a szavába. - Nem értem miért gond az, ha egyszer szeretnék a külvilágban lenni. - helyezem át a súlyt egyik lábamról a másikra, majd karjaimat ölbe pakolom.
- Megértem. - közeledik felém. - De bajod is eshetett volna. - feleli egy mosoly kíséretében, majd kezeit felém nyújtsa, hogy átölelhessen.
- De nem esett. - rázom meg a fejemet, hogy még jobban értésére adjam a helyzetet.
- A kislányom vagy, csak aggódom érted. - mosolyodik el újra, mire csak megforgatom a szemeimet. Kezeimet ökölbe szorítom, próbálom így csitítani saját magamat, de nem igazán sikerül.
- Ó valóban, most a kislányod lennék? - mondom neki cinikusan, egyenesen a szemeibe nézve. - Az elmúlt tizennyolc évben ez, hogy hogy nem számított? - vágom oda neki durván, mire szinte mindenkinek a földet súrolja az álla. Biztos vagyok benne, hogy nem ezt a viselkedést várták tőlem, azt gondolták majd jó kislány módjára, bocsánatot kérek, és engedelmesen végre hajtom az utasításaikat, csak hogy nekem elegem van ebből a szerepből! - Hol voltam a kislányod, amikor szülinapom volt, amikor játszani akartam veled? - kelek ki magamból teljesen, és bármennyire próbálom visszafogni magam nem igazán sikerül. - Amikor anyu meghalt? - adom meg neki az utolsó lövést. - Hol voltál akkor apu? - kérdezem tőle, majd végleg elgyengülve utat adok könnyeimnek.

- Én. - szólal meg, de azonnal be is fejezi, egyszerűen nem tud mit válaszolni. - Én, én nem tudom, mit mondjak. - folytatja, de kérdéseimre ismételten nem kapok választ.
- Semmit apu, semmit. - legyintem le, majd elsétálva mellette a szobámba rohanok. Azonnal magamra zárom az ajtót, és utána egyetlen egy családtagomnak sem nyitom ki azt.


Egyetlen egy gondolat járt a fejemben, ezekben az órákban: Mi a fene történt velem? Egy hete még egy érett hercegnő módjára viselkedtem, aki méltó arra, hogy egyszer a trónra kerüljön, most pedig, mint egy kamasz tinédzser, aki a rendszer ellen lázad. A gond, hogy egyik énemmel sem tudok azonosulni. Nem tudom, hogy melyik lehetek igazából én. Egyszerűen nem tudom megtalálni a középutat én és én között. Bármennyire is tetszett az az élet, amit tegnap láttam, nem tehetem meg, hogy azt éljem, mert nekem nem ezt az életet szánták. Kötelességeim vannak, amiket végre kell hajtanom.
- Cathrine, oda bent vagy? - hallom meg fiatalabbik bátyám hangját az ajtó túlsó feléről, aki arról érdeklődik, hogy még mindig a szobában tartózkodom e. Összeszedve magamat a fürdőszobámba sétálok, ahol magamra terítem a rózsaszín, selyem köpenyemet, majd az ajtóhoz sétálok, hogy kinyissam azt neki. - Beszélhetnék veled? - kérdezi, mire egy aprót bólintok, majd beinvitálom őt a szobámba. - Nézd, tudom, hogy mennyire nehéz neked, hogy anyu. - kezd bele mondandójába, de a mondata végén megáll egy percre. - Elment. - folytatja egy nagy sóhaj közepette. - Mindannyinknak az. - közli velem, mintha én nem tudnám. - De ezért ne aput okold, nem ő tehet róla. - kel édesapám védelmébe, de úgy látszik, egyáltalán nem érti, hogy miért neheztelek édesapánkra. - Tudom, hogy neked volt a legnehezebb, mert te láttad az egészet. - juttatja eszembe a történteket, amikre visszagondolván egy újabb könnycsepp csordul ki a szememből, amit azon nyomban letöröl. - Tudnod kell, hogy ránk számíthatsz. - simítja meg az arcomat. - Még rám is. - mosolyodik el, majd egy apró puszit nyom a homlokomra.
- Szeretlek. - mondom neki, majd szorosan magamhoz ölelem őt. Ezekben a pillanatokban tényleg úgy érzem, ahogy ő mondta és ez megnyugtat.

Miután Harry elhagyja a szobámat, ismételten a fürdőbe lépek, hogy egy frissítő zuhanyt vegyek, amit követően visszamegyek a szobámba, és normál öltözéket öltök magamra. Leülök az ágyamra, majd elgondolkozom, hogy vajon mi fog rám most várni. Pár perc után eldöntöm, hogy jöjjön, aminek jönnie kell, így összeszedve minden erőmet, magabiztosan lépkedek a hosszú folyosókon és lépcsőfokokon. Azt hiszem, hogy az étkezőben már javában mindenki a reggelijét fogyasztja, de mikor beérek a helyiségbe, rájövök, hogy nem így van. Az összes szempár rám szegeződik és kíváncsian fürkésznek, hogy mit fogok most tenni.
- Jó reggelt. - köszöntöm a családomat, miközben a helyemre sietek, hogy leülhessek oda, mire mindenki elmotyogja az orra alatt ugyanezt. Anélkül, hogy bárki is szóba elegyedne a másikkal, látunk hozzá a reggelinkhez. - Apu. - szólítom meg édesapámat, miután mindenki távozott az étkezőből, mire értetlenül rám pillant. - Beszélhetnék veled? - kérdezem tőle, hogy a tegnapi után méltat még annyira, hogy szóba álljon velem, de miután bólint egy aprót, megbizonyosodom róla, hogy igen. A nappalinknak titulált helyiségbe kísér, ahol négyszemközt elintézhetjük a nézeteltéréseinket. - Csak szerettem volna. - kezdek bele, majd megállok egy pillanatra hatás szünetet tartva, lehajtott fejjel. - Bocsánatot kérni a tegnapi viselkedésem miatt. - nézek fel szemeibe, de tekintetéből nem tudok kiolvasni semmit.
- Nem haragszom rád. - nyögi ki végül, mire egy hatalmas kő esik le a szívemről, amit egy sóhajtással is jelzek. - Megértelek. - foglal helyet az egyik bársonyozott kanapén. - Tényleg nem voltam mintaapa. - vallja be őszintén mindkettőnknek. Nekem és egyben saját magának.
- Nem, ez nem igaz. - ülök le mellé, majd összekulcsolom kezeinket. - Tudom, hogy rengeteg dolgod van. - próbálom megcáfolni előbbi állítását. - És én ezt elfogadom, de néha nehéz, hogy nem vagy mellettem. - bukik ki belőlem az igazság. - De emellett. - fogom meg kezemmel orcáját. - Nagyon jó apa vagy. - mondom neki egy mosoly kíséretében, ezzel sugallva, hogy tényleg így gondolom.
- Mit szólnál hozzá, ha ezentúl több családi programot csinálnánk? - veti fel az ötletet, mire mosolyogva bólintok egyet, majd átkarolva engem, szorosan hozzábújok.

2 megjegyzés:

  1. Nekem nagyon tetszik a blogod, és remélem folytatod :D Várom a következő részt :D

    VálaszTörlés
  2. Jó lett! Hoztam neked egy díjat itt megtalálod:
    http://1dstoryslove.blogspot.hu/2013/01/masodik-dijam.html
    xoxo

    VálaszTörlés